A Csontváz Asszony - inuit történet

A lány olyasmit tett, amit apja helytelenített, noha már senki sem emlékszik, mi is volt az valójában. Az apa felvonszolta a leányát a sziklára és beletaszította a tengerbe. A halak megették a húsát és kivájták a szemét. Csontváza a tenger fenekén hevert, néha ide-oda görgött a víz áramlásával.
Egy nap halász tűnt fel a vízen, volt idő, amikor sokan halásztak ebben az öbölben. Ez a halász azonban messziről sodródott ezekre a vizekre, s nem tudta, hogy a helybeliek nem járnak már ide, mondván, itt szellemek tanyáznak.

A halász kivetette horgát, az lemerült a víz mélyére, s mi másba akadt volna bele, mint a Csontváz Asszony bordájába. A halász azt gondolta magában, „Ó, most aztán nagy hal akadt a horgomra. Most megfogtam!” Már azon jártak a gondolatai, hogy milyen sok ember eszik majd az óriási halból, milyen sokáig kitart, a milyen hosszú ideig nem kell majd a halászással törődnie. Miközben a horgára akadt hatalmas súllyal küzdött, a tenger tajtékot vetett, a kajak hánykolódott és rázkódott, mert a csontváz lent a mélyben ki akarta magát szabadítani. De minél inkább küszködött, annál jobban belegabalyodott a zsinórba. Hiába volt minden, bordáinál fogva megállíthatatlanul húzta felfelé a halász.
A férfi elfordult, hogy előkészítse hálóját, így nem láthatta a hullámok fölé emelkedő csupasz fejet, nem látta a koponya üregeiből elővillanó korall-lényeket, a hajdan vakítóan fehér fogakon ülő apró rákokat. Mire a férfi megfordult hálójával, az egész csontváz ott lebegett a víz színén, hosszú metszőfogaival a kajak csúcsába kapaszkodva.

„Jaj!” - kiáltott a halász. Térdre esett, szemei elsötétedtek a borzalomtól, fülei vörös tűzben égtek. „Jaj!” - sikoltott. Evezőjével lelökte a csontvázat a csónak orráról és őrült módon a part felé evezett. Mivel nem vette észre, hogy a csontváz a zsinóron maradt, rettegve látta, hogy az, mintha felállt volna a vízben, egészen a partig üldözte. Bármerre rántotta is a kajakot, a csontváz mindig mögötte maradt, lehelete végigsöpört a vízen, karjai előrenyúltak, mintha meg akarnák őt ragadni, s lehúzni a mélybe.
„Jaj, Jaj!” - jajveszékelt a halász, miközben partot ért. Egyetlen ugrással kinn termett a kajakból, megragadta halászbotját és rohant, rohant, s észre sem vette, hogy közben a zsinóron magával vonszolta a Csontváz Asszony korallfehér testét, ami bukdácsolva követte őt, amerre száguldott. Végigfutott a sziklákon, magával vonszolva a csontvázat. Rohant a fagyott tundrán, mögötte a csontváz. Végigtaposott a száradni kirakott húson, ami darabokra tört, miközben csizmája elrongyosodott.

Ezenközben a néhány fagyott halat szorongató csontvázat mindvégig maga után vonszolta. A csontváz, mivel hosszú-hosszú idő óta nem evett már, nekilátott a halaknak. A halász végül elérte jégkunyhóját, bevetette magát a bejárati alagútba, s négykézláb szélsebesen befelé kúszott. Ott feküdt a sötétben lihegve, görcsös sírástól rázkódva. Szíve erőteljesen dobolt. Végre biztonságban van, ó, igen biztonságban, hála az Istennek, a Hollónak, hála a Hollónak, igen, és hála az áldásosztó Sednának, biztonságban… van… végre.

Amikor aztán meggyújtotta bálnaolaj-lámpáját, látta, hogy ott fekszik ő - az a valami - egy halomban a hópadlón, egyik sarka a vállán, egyik térde a bordái között, másik lába a könyökén. Később nem tudta a halász elmondani, mi is történt. Talán a tűz fénye enyhítette a látványt, talán az, hogy a halász magányos férfi volt. Mindenesetre valami jóság szállta meg, s lassan kinyújtotta a szutykos kezét, és kedves szavakkal, amikkel anyák becézik gyermekeiket, elkezdte legombolyítani a halászzsinórt a csontvázról.

„Na, na, na.” Először a lábujjakat, majd a bokákat szabadította ki. „Na, na, na.” Kitartóan ügyködött egész éjszaka, végül prémekbe burkolta a csontvázat, hogy felmelegedjék, s a Csontváz Asszony csontjai emberformán feküdtek egymás mellett.

A férfi kikereste bőrzacskójából a tűzkövet, s haját égette, hogy nagyobb tüzet szítson. Időnként a csontváz felé pillantott, miközben beolajozta halászbotja értékes fáját és feltekerte a zsinórt. A prémekbe burkolt csontváz pedig nem szólt egy szót sem - nem is mert megszólalni -, nehogy a halász kivonszolja, s levesse a szikláról, amitől csontjai darabokra törnének.

A férfi elálmosodott, bebújt hát hálóprémjébe, s hamarosan elaludt. Alvás közben, tudja ezt mindenki, néha könnycsepp gördül ki az alvó szeméből; nem tudjuk, milyen álom okozza ezt, csak annyit tudunk, hogy vagy szomorú vagy vágyakozó álom lehet. Ez történt a férfival is.

A Csontváz Asszony meglátta a tűz fényében ragyogó könnycseppet, s hirtelen roppant szomjas lett. Kattogva, zörögve odakúszott az alvó férfihoz, s ajkát a könnycseppre illesztette. Az az egy könnycsepp akkorává duzzadt, mint egy folyó, ő meg csak ivott, ivott, ivott, amíg időtlenül hosszú szomját nem csillapította.

Lefeküdt a férfi mellé, s kivette szívét, ezt a hatalmas dobot. Felült, s megdöngette mindkét oldalát, bomm, bomm, bomm.

Dobolás közben így énekelt: ”Hús, hús, hús! Hús, hús, hús!” Minél tovább énekelt, csontjai annál inkább megteltek hússal. Hajért, jó szemekért, szép, telt kezekért énekelt. A lábai közötti melegségért, mellekért, s minden olyasmiért énekelt, amire egy nőnek szüksége van. Amikor ezzel végzett, leénekelte az alvó férfi ruháit és mellé bújt, hogy bőrük összeért. Visszahelyezte a hatalmas dobot, a szívet a férfi testébe, mire az felébredt, átölelték egymást, s összefonódtak egész éjszakára, egy új, jó, hosszantartó ölelésbe.

Az emberek arra már nem emlékeznek, hogyan jutott a lány első, szerencsétlen sorsára, de azt beszélik, hogy ezután elment a halásszal és jól tartották őket azok a teremtmények, akiket a lány víz alatti élete során ismert meg. Az emberek azt mondják, hogy ez így történt és ez minden, amit tudnak.

(Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal Futó asszonyok)

A weboldalon található képzőművészeti alkotások és írások szerzői jogvédelem alatt állnak. Az alkotásokat és írásokat az alkotók engedélye nélkül felhasználni nem lehet.