Amorgosz, egy csodasziget az Égei-tengeren

Egy csodálatos helyen jártam.

Nyár végén csak arra vágytam, hogy egy tengerparti csendes, nyugodt, meleg helyen tölthessek el két hetet. Fontos volt, hogy ne legyen tömegturizmus, ezért ne legyen se repülőtér, se óriás turistahajók kikötőhelye. Mivel egy kreatív, munkával is töltött szabadságra készültem ebben a két hétben, az is fontos szempont volt, hogy legyen internet.

Addig keresgéltem, míg rá nem találtam az Égei-tenger egy kevéssé ismert szigetére, Amorgoszra. Athénból több, mint 8 óra volt az út a tengeren komppal, de megérte!

Egy kis faluba, Aegialiba érkeztem meg, ahol két hétre foglaltam szállást. A tengerpart 5 percre volt a panziómtól, volt a faluban két kis élelmiszerbolt, a hely méretéhez képest több, mint gondoltam, nagyjából 10-15 kávézó, étterem. A faluval szemben az öböl másik földnyúlványán egyből olyan homokos strandokat pillantottam meg, amelyekhez nem vezetett autóút, csak gyalog lehetett megközelíteni őket.

Az első naptól kezdve minden reggel és késő délután a falu hosszan elterülő homokos strandján voltam, pár nap után azonban elkezdtem bejárni a környéket is. Nap nap után egymás után eltúráztam a szemközti strandokra, ahol alig voltak páran rajtam kívül. Nem mintha a faluban sokan lettek volna... Minden este a tengerparton ülve megnéztem az egyszer sem ugyanolyan naplementét, de előtte mindig megmártóztam a nap tengervízen visszaverődő különböző színű tükrében. “Beleúsztam a naplementékbe.”

A strandokhoz való elbarangoláson kívül elkezdtem túrázni is a környéken. Ugyan napközben, dél körül inkább visszavonultam a szállásomra, hogy ne a tűző napon legyek, és így a munka is jobban esett, de amint tudtam, elindultam a környező falvak irányába. Nem jutottam el mindenhova, ahova szerettem volna, de láttam sok apró fehér kápolnát a sziklás hegyekbe építve. Voltam Tholariában, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a szigetnyúlvány másik oldalán fekvő végtelen tengerre. Élveztem a kilátást, a távolabbi strandokhoz vezető utak melletti kis oázisként feltűnő házcsoportok látványát.

Az itt töltött idő fénypontja azonban a második hét vége felé egy egész napos túra volt. Szombaton reggel elindultam Aegiali-ból Chora, a sziget fő településének irányába. Aegiali mögötti óriás hegyre vezető utat vettem irányba, tudtam, hogy sok emelkedő lesz, de nem bántam, örültem a kihívásnak és végtelenül kíváncsi voltam arra, hogy mi vár rám ezen az úton, amin sok helyi minden húsvétkor végig zarándokol.

A szigeten a 90-es évekig nem voltak autók, így autóutak sem, ezért szamaraknak és gyalogosoknak kiépített és kijárt ösvényeken közlekedtek a helyiek. Az ösvények közül több turistaút lett, így lett Amorgosz a túrázók paradicsoma. Egy ilyen úton indultam el én is.

A legtöbb utazásom során nincsenek pontos terveim, csak többféle elképzelésem, amik így vagy úgy alakulnak, mert szeretem, ha rugalmasan tudom alakítani a történéseket. Most sem volt másképpen. Chora felé vettem az irányt, de útközben találkoztam pár 80 év körüli francia turistával, akik közül az egyik azt mondta, hogy ő már legalább nyolcszor járt a szigeten, és ez az egyik leggyönyörűbb hely, amit ismer. Javasolta, hogy ejtsem útba a Panagia Chozoviotissas monostort.

Nem gondolkodtam sokáig. Tudtam, hogy így hosszabb lesz az utam, de nem bántam, hiszen még több dolgot láthatok. A csodálatos hegyekből kibukkanó tenger látványa útközben újra meg újra meglepett. 

A nap egyre erősebben tűzőtt, a szél rendíthetetlenül fújt, de mintha észre sem vettem volna, csak mentem előre, és gyönyörködtem, ámuldoztam. Egy kicsit el is tévedtem, bekeveredtem egy omladozó kőfaluba. Kísérteties volt elképzelni, hogy azokban a kicsi építményekben, valaha laktak. Mindez az óriás hegyek egyikének tetején, ahol csak szúrós száraz növények voltak, kavicsok, sziklák, itt-ott kecskék, szél és gyönyörű kilátás. A falu mellett egy szélmalom is állhatott egykor, de mostanra csak egy hengeralakú omladozó romot találtam.

Az utat folytatva eljutottam egy kicsi tavernaszerű helyre, ami belülről olyan volt, mintha az idős néni, akitől vettem kávét és vizet, konyhájába léptem volna be. 

Rövid pihenő után folytattam az utamat. Nem is tudtam, hogy még mennyi emelkedő vár rám. Az út nagy részén senkivel sem találkoztam, és csak a hálát éreztem, hogy itt lehetek, mindezt láthatom, és átélhetem. Voltak pillanatok, amikor a Camino de Santiago jutott eszembe, azonban még ha csak egy napra is, itt még jobban magammal lehettem, mint ott, vagy lehet, hogy eddig bármikor. Egy voltam a természetben, a természettel, teljesen magamra voltam utalva, ugyanakkor hatalmas, szinte megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem.  

Távolról, felületesen nézve egy sziklás, szikkadt, száraz táj látható így ősz elejére a szigeten. De ahogy egyre jobban összeolvadtam a szigettel, úgy vettem észre a változatosságát, gazdagságát, gyönyörűségét. Ahogyan a monostor felé vezető útra tértem, az út kiszélesedett, a tenger kitágult, a táj meghosszabbodott, a mellettem levő sziklafal óriásira nőtt. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna róla egy hatalmas sziklatömb, hogy nagy robajjal a vízbe zuhanjon. 

A következő szakaszon, mintha egymástól megfelelő távolságra elrendezett sziklaszobrok álltak volna ki a földből. El nem tudtam képzelni, hogy ezek mennyi ideje zuhanhattak ide a sziklafalról, de úgy éreztem magam, mintha a sziget egy kültéri múzeumában lennék, és minden kiállított kőszobornak lenne egy története, amit elmesélne, ha egyenként megállnék mellettük, és meghallgatnám őket. 

De én csak távolról csodáltam meg a természet ezen kiállítását, és haladtam tovább, míg meg nem pillantottam a hatalmas kősziklába vájt kicsinyke fehérre meszelt monostort, ami Görögország második legrégebbi monostora. Miután felléptem a nagyon keskeny, több szintes épület második emeletére, egy fiatal szerzetes friss vízzel és a sziget jellegzetes italával, a psimeni rakival kínált minket. Ezt az italt minden család más, saját titkos recept alapján gyógynövényekkel készíti, de az összesben van fahéj, méz és raki, görög égetett szesz. A monostorban volt még kiállítás, kilátás és a legtetején egy nagyon gazdagon díszített orthodox szentély.

Miután megcsodáltam a monostort és a környékét, továbbmentem a közeli Agia Anna strandra, ahol Luc Besson A nagy kékség című filmjét forgatták. Itt több helyen is lehetett úszni, és sziklákon és köveken átgyalogolva ismét eljutottam egy olyan strandra, ahol rajtam kívül csak pár ember volt. Volt, aki teljesen meztelenül napozott, voltak, akik csak kicsit vetkőztek neki, mások fürdőruhában, ahogy szokás. Teljes volt a szabadság, amitől még jobban éreztem magam, és szabadon vetettem magam a hűsítő tengervízbe, hogy miután felfrissültem és megszáradtam, tovább is indulhassak.

A strandhoz vezető úton lefelé megállt mellettem autóval egy idősebb angol házaspár, és felajánlották, hogy levisznek, amit én szívesen elfogadtam. Visszafelé, mintha összebeszéltünk volna, egyszerre értünk a parkolóba, és ismét csatlakoztam hozzájuk. Chorába tartottak, ahova eredetileg indultam. Anna és Charles Bristolból jár már 17 vagy 18 éve (ők maguk sem tudják) a szigetre, van hogy egy évben kétszer is. Helyi és nemzetközi barátokra tettek itt szert, láttak gyerekeket felnőni, kirepülni, embereket elmenni, és újabbakat érkezni. Anna festményei ki voltak állítva a chorai Jasmine nevű kávézóban, ahova nagy szeretettel invitáltak, mert szerették volna, ha megismerem a törzshelyüket, ami a sziget művészeinek találkozóhelye. A kávézóban vannak filmvetítések, kiállítások, közös kirándulásokat szerveznek, beszélgetnek, zenélnek, énekelnek. A kávézó tetejéről rá lehet látni a sziget első számú kikötőjének a falvára, Katapolára, ami szintén egy öbölben terül el, és ahonnan másnap terveztem folytatni a túrámat.

Egy süti és tea után elbúcsúztam Annától, Charlestól és a Jasmine kávézótól, és Chora középkori kacskaringós utcáin át navigálva elindultam Katapola fele vezető úton, ahol addigra lefoglaltam az aznapi szállásomat. Egy óra gyalogút volt a Skopelitis Village nevű szálláshely, amiről nagyon jó véleményeket írtak. Annak tűnt, amire aznap a hosszú út után szükségem volt, egy kényelmes, szép, kedves hely, jó kilátással és másnap reggel bőséges reggelivel. Viszont teljesen elvesztettem a tájékozódó képességemet, és még a telefonom segítségével sem találtam oda. Nagyon fáradt voltam, és egyre elkeseredettebb, este 6 óra elmúlt, és én már csak pihenni szerettem volna. Amikor felhívtam a recepciót, először nagyon erős görög akcentussal megpróbáltak útba igazítani, de amikor ez nem sikerült, akkor csak annyit mondtak, hogy maradjak, ahol vagyok jönnek értem. És jöttek. Vangelis megérkezett, és odavitt. Közben kiderült, hogy ő is túrázó, és jobbnál jobb tippeket adott a másnaphoz. Csodálkoztak, hogy milyen messziről gyalogoltam idáig, és értették, hogy nagyon fáradt vagyok, ezért gyorsan megmutatták a csodálatos kilátással rendelkező szobámat, és aznap este, rám nem jellemzően, nagyon korán le is feküdtem. Csak az képeimet rendezgettem még egy kicsit elalvás előtt. Nem tudtam velük betelni. Azt éreztem, hogy aznap velem valami megmagyarázhatatlanul csodálatos történt.

Másnap frissen, és ismét rám nem jellemzően, korán ébredtem. A fantasztikus reggeli után elindultam, és tovább gyalogoltam a tenger felé, hogy majd onnan folytassam a túrámat. Útközben rájöttem, hogy túlcsordultam az előző naptól. Annyi gyönyörűséget láttam, hogy már nem tudok többet befogadni. Egy kicsit hezitáltam, de aztán elég hamar úgy döntöttem, hogy hazamegyek Aegialiba, és hagyom, hogy az hasson rám, amit eddig átéltem. A többi látni- és megélnivaló pedig megmarad legközelebbre.

Aegialiba taxival mentem, végig a sziget egyik oldalán, és ismét gyönyörű látványban volt részem. Stavrula, a panzióm tulajdonosa olyan szeretettel várt, mintha régen látott rokona érkezett volna haza. Én is úgy éreztem, hogy ennek a két hétnek a végére lett egy otthonom Aegialiban, ahova még szeretnék sokszor visszatérni, és másoknak is megmutatni azt a csodát, amit Amorgoszon találtam.