Sokszor találkozom édesanyákkal, akik azért jönnek művészetterápiába vagy szakmai önismeretbe, hogy egy kis időt tölthessenek magukkal, és rá tudjanak találni arra az önmagukra, aki az anyaságban és az életük egyéb területein is kiteljesedve érezheti magát. Ilyenkor Vida Ági alábbi versét meg szoktam osztani velük, ami leírja azt a folyamatot, amíg egy anyuka megtalálja az új, saját színeit, dallamait és közben nem csupán boldog anyuka, hanem egy elégedett nő is tud lenni.
És a vers.
Vida Ági: Az Én-alakú űr
Reggel szoptattam, etettem, fejtem,
pelenkáztam és öltöztettem.
Ebédet főztem, sétáltattam,
törölgettem és mosogattam.
Nappalokon és éjeken,
félálomban és éberen,
Hónapokig, évekig,
csak rohantam, mentem, tettem,
De hiányzik valami belül.
Nincs más ott, csak egy Én-alakú űr.
Ki vagyok én? Mi vagyok?
Már évek óta kivagyok,
Hol van, aki előtte voltam?
Lehetek még az az Én,
vagy örökre megváltoztam?
Hol van az Én?
Halványabb lett,
gyereksírás köde ereszkedett rá,
a sürgős, a KELL takarta el,
és kitöltésre vár legbelül
az a nagy Én-alakú űr.
Fogok egy ecsetet és újrafestem,
az anyai énem színeivel!
Lesz benne a fiatal, a bohó,
aki előtte voltam, az álmodó,
és ott lesz az új, a gondoskodó,
a dúdolva babát ringató.
Kinek a fejében miközben ringatnak a karok,
egy másik csatornán fut a dallamos rock,
aki most már nem csak egymaga,
hanem egy csapat kisember anyuja,
és az Én már nem csak magára gondol,
másokért tesz, maga elé helyez,
de újra meg újra visszatér magába,
mert csak úgy lehet boldog gyerekek boldog anyukája,
ha szereti azt, aki önmaga, és
nem csücsül ott legbelül,
az az Én-alakú űr.
Kép forrása: https://stagebuddy.com/theater/theater-review/review-rock-n-roll-mother-goose